...documentaries by Réka Pigniczky

Az amerikai magyarsággal két dokumentumfilm is foglalkozott a 41. Magyar Filmszemlén.Forgács Péter " Hunky blues - az amerikai álom" című munkája az 1890-1921 közötti nagy bevándorlási hullámot mutatja be. A rendező, ahogy mindig, most is „hozott anyagból" dolgozik, vagyis korabeli archív filmfelvételek, fényképek, interjúk sokaságát dolgozza fel, új minőséget hozva létre. Most elsősorban a néprajzos Bakó Elemér gyűjtését használja. Megrendítőek a dokumentumok, óhatalanul József Attila halhatatlan versét idézik.

„Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk."

A film nemcsak az ígéret földjét, de a „szorongó kivándorlókkal" a hazai viszonyokat is bemutatja. Például azt, hogy már 1903-ban interpelláció hangzik el a parlamentben, s a nagyszámú kivándorlás okát a kiüresedett hazafiságban látják.1913-ig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről egymillió-kétszázezer ember vándorolt ki Amerikába, köztük fél millió magyar.

Hogy az emberek nem jó dolgukban vágtak neki az ismeretlennek, az a filmből is egyértelműen kiderül. „Akinek jól ment dolga, az nem jött ki ide, annak Amerika vót otthon is." Viszonylag kevesen voltak, akiket a kíváncsiság vagy az önmegvalósítás vágya hajtott volna, mint azt a fiatalembert, aki ezt mondta: „Független, szabad ember vagyok. Mindenre Amerika tanított meg."

Az új hazát keresők többnyire a keleti parton, az ipari telepekre, nagyvárosokba özönlöttek. A kiutazásnak megvoltak a szigorú szabályai. A magyarok csak Fiuméban szállhattak hajóra, hiába volt például Brémából jóval olcsóbb az utazás. Az utazásszervezők - ahogy gyakran ma is - sokszor rászedték a hiszékeny, tájékozatlan embereket. A hatalmas hajók gyomra 2000 embert is elnyelt. „Isten veled, haza, nem jövök többet haza" - búcsúztak az emberek énekkel, tánccal a kikötőkben. A fogadtatás nagyon szigorú volt. Alapos orvosi vizsgálaton estek át. Tüdőbaj, szívbaj, elmebetegség, fertőző szembetegség, terhesség esetén azonnal visszafordították az embereket, hiába szereztek otthon drága pénzért orvosi igazolást.

Nyelvtudás híjján csak a legnehezebb területeken, bányászként vagy kohászként tudtak elhelyezkedni, s kezdetleges munkásszállásokon laktak. A "magyar fertály" a soknemzetiségű városban is a legszegényebbek közé tartozott. Mivel jóval több volt a férfi, a nők válogathattak, könnyen férjhez tudtak menni. A cél kezdetben az otthon maradt család anyagi támogatása volt. Magyar bank is alakult hamarosan. A filmben ez az egyetlen sikertörténet, a többiek sorsa, még ha megkapaszkodtak is valahogy, inkább idézőjelbe teszi az amerikai álmot. Később sokan kihozatták a családot. A családosoknak persze sokkal nehezebb volt a helyzetük, ha haza akartak térni, hiszen az Amerikában felcseperedett gyerekek már nehezen tudtak visszailleszkedni szüleik országába.

A filmrészletek, fényképek, interjúk nemcsak részletes tablóvá állnak össze, de egy-egy megrendítő sors is felvillan. Az emléktöredékek ritmusát, hangulatát nagyban fokozza Másik János és Cserepes Károly zenéje, amely néha a megtévesztésig korhű. A film addig követi a kivándorlókat, amedig a húszas évekre a bennszülött amerikaiak tiltakozni kezdtek a „hunkyk" ellen s a bevándorlási kvóta már alig évi néhány száz magyar letelepedését engedélyezte.

A filmet szokatlan műgonddal, nagyon alapos tanulmányok előzték meg, s a néző csak csodálkozik, ismerve a magyar dokumentumfilmek méltatlanul szerény költségvetését. A végén persze kiderül, nem történt csoda. A film az Extremely Hungary fesztivál alkalmából készült, amely egy éven át mutatott be kortárs műalkotásokat New Yorkban és Washingtonban.  A filmnek számos támogatója volt.

Szerencsére Pigniczky Réka filmjéről, az "Inkubátorról" sem ordít a szegénység. Talán mert az alkotó Amerikában született és kezdte újságírói pályáját, és emiatt a forgatáson bizonyos feltételek megléte evidencia számára.

Nagyon személyes filmmel van dolgunk, akár a rendező előző, az édesapja szerepét az 1956-os forradalomban kutató"Hazatérés" - egy szabadságharcos története" című munkájánál. Ha lehet, itt még kényesebb egyensúlyt kell megteremtenie, hiszen a saját és legszemélyesebb problémájára is keresi a választ. Azt vizsgálja, az 1956-ban disszidáltaknak már Amerikában születő, szocializálódó, s az angolt a magyarnál olykor jobban beszélő gyerekeik hogyan élik meg magyarságukat. S mi történik velük, ha netán a rendszerváltozás után „visszidensek" lesznek, azaz visszatérnek szüleik hazájába. Mint a rendező is.

A vizsgálódásra egy igazán remek, filmszerű alkalom kínálkozik. Az "Inkubátor" szereplői még 1984-ben, egy cserkésztáborban - az amerikai-magyar identitás megszerzéséhez nélkülözhetetlen helyen - előadták az "István, a király"-t. Huszonöt év után újra találkoznak, és arra készülnek, immár felnőttként, hogy ismét előadják a rockoperát. „Ez vagy nagyon kínos lesz, vagy nagyon katartikus. Vagy mind a kettő" - írta a rendező, még a film szinopszisában.

Mind a kettő. De nem is kínos, inkább jópofa, ironikus és elgondolkodtató. S amikor a 3-4 éves kislány hibátlanul énekli a dalokat, mert annyit hallgatta a CD-t szüleivel, még megható is. A folytonosság megkérdőjelezhetetlen. A cserkésztábor mai, negyven körüli vendégei már akcentussal, hibásan beszélik anyanyelvüket, de beszélik, és kötődnek az országhoz, a kultúrához, amit csak szüleik kívánságára sajátítottak el. Sokszor csak azért mentek vasárnap a magyar iskolába, mert jutalmul McDonalds járt érte. Mégsem bánták meg a kettős identitást. Gazdagabbak. No nem pénzben, szellemiekben, lelkiekben.

A kérdésre: hol a hazád? - nem egyszerű a válasz azoknak, akik kint születtek, és visszatértek szüleik földjére.

Nagy Károly szociológiai tanulmányai egyértelműen bizonyítják, fogy az amerikai magyarság. Ahogy fogy a dél-amerikai is, sőt valamennyi határon túl élő magyar. (A határon belüli is, de ez más kérdés.) Különleges élmény a közeli betekintés a disszidensek és visszidensek életébe. Érezzük, hogy valójában milyen kevés hiteles információ jött át a Vasfüggönyön a hazájuktól távol élő magyarokról. Azonban szerencsésebb lett volna, ha a filmben szereplőként is, riporterként is, szerkesztőként és rendezőként is közreműködő Pigniczky Réka másra bízza a rendezői feladatot, mert néha egyszerűen nem képes kézben tartani a folyamatokat. Ettől kicsit szertelen, kicsit burjánzó - nem feltétlenül hosszú - a film, de érthető, hogy kikívánkozott belőle.

Magyar Szemle Online

Beszélgetés Pigniczky Rékával 

- A "Hazatérés" és az "Inkubátor" is személyes témát dolgoz fel és az elbeszélésmódja is hasonlóan épül fel. A történet személyessége miatt választod ezt a típusú elbeszélést, vagy ettől függetlenül is így építenél fel egy dokumentumfilmet? 

- Valóban személyes témát járok körül ezekben a filmekben, ezért is vagyok én a narrátor mindkét esetben. A "Hazatérés" édesapám 56-os történetét mutatja be, az "Inkubátor" pedig egy amerikai magyar közösség egyfajta osztálytalálkozójáról szól, ahol 25 év után újra találkoztunk, és ahol újra megpróbálkoztunk előadni az "István, a király" c rockoperából részleteket. Mind az "Inkubátor", mind a "Hazatérés" két síkon halad előre: mindig van egy történet, amelyet elmesélünk. S mindemellett van egy jórészt flashbackekből építkező szál is, amelyen keresztül „becsempésszük” a filmbe azt,  amit át szeretnénk adni. Azokat a típusú filmeket kedvelem és igyekszem is készíteni, amelyek mindenféle módon igyekeznek a nézőnek segíteni abban, hogy megértsék és átérezzék azt, amit el akarunk mesélni. A következő filmek, amelyeken jelenleg dolgozunk, már nem rólam szólnak. Ettől függetlenül azok is egy vagy több történetet mesélnek el.

Sokan érzik, hogy Magyarországon egy nagyon szűk réteg néz csak dokumentumfilmet. Úgy gondolom, egy dokumentumfilm célja nem csak maga a dokumentálás. Fontos, hogy minél szélesebb közönség számára juttasson el információkat egy-egy fontos témáról. Ahhoz azért drága egy dokumentumfilm, hogy csak a haveroknak készítsünk filmeket. Ha pedig egy szélesebb közönséghez szeretnénk szólni, akkor nézhető filmet kell csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy a bulvár felé kell venni az irányt, de igenis tekintettel kell lenni a nézők igényeire. Amerikára és Európa nagy részére ez a dokumentumfilm-készítési attitűd jellemző.

-A filmet nézve az emberben az az érzés támad - bár az amerikai magyarok identitáskereséséről szól - mégis mintha nem csak, vagy nem is elsősorban ők lennének a megcélzott nézők. 

-Nem az amerikai magyaroknak készítettem a filmeket, hiszen ez a piac annyira szűk, hogy forgalmazási szempontból szinte nem is létezik. A film magyar állami támogatással, az itt élő magyaroknak készült. Ezért is narrálom magyarul a filmet annak ellenére, hogy nagy szenvedések árán sikerült csak elfogadható szöveget produkálnom, és többen megjegyzik, "de Réka, jobb a kiejtésed angolul". Nem volt könnyű. A "Hazatérés" után az volt a baj, hogy miért nem magyarul mondom, ha már "ilyen szépen tudok magyarul." Őrület!

De szinésznőt semmi képpen nem akartunk szerepeltetni. Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon nagyon sok félreértés van az amerikai magyarokat illetően. A fejekben kitörölhetetlenül ott él a sztereotípia a "gazdag amerikai nagybácsi"-ról, aki lám, mennyivel jobban él, mint mi, és egyébként is milyen erősen jobboldali, nacionalista egy közösség,amelyik "anno" az emigrációt választotta.

-Talán nemcsak az amerikai magyarokról, de a magyarok önmagukról alkotott képe is kérdésessé válik a filmben…

- "A Hazatérés" bemutatása után sokan odajöttek hozzám, hogy a filmen felbuzdulva elkezdték felkutatni a szüleik/nagyszüleik 56-os múltját. Van egy mondás a cserkészeknél, hogy a vezetés elsősorban példa. Azt gondoltam, hogy ha elkezdek a kellemetlen múltbéli szekrényemben rendet rakni, akkor talán mások is megpróbálják. Nem könnyű!

Én is találok olyan igazságokat, amelyek jobb lett volna esetleg békén hagyni, például a "Hazatérés"-ben a papámról illetve az "Inkubátor"-ban a mese-anyaországról. Viszont engem nagyon érdekel, és ez itt egy nagy kérdés, mivel nekünk mást adtak elő Amerikában, hogy kik is voltak a Kádár korszak magyarjai?  Jó lenne, ha készülne film a Kádár kori „inkubátorról” is. A rendszerváltás egyébként az amerikai magyarok Magyarország képét is gyökeresen átformálta.

-Ezek szerint Ön, mint kívülálló nem érzi magát kompetensnek a Kádár-kori identitásról szóló film elkészítésében? 

-Nagyon érzékeny pontja ez a magyar társadalomnak. Szinte kizárt, hogy nekem erre normális rálátásom lenne. De tulajdonképpen az "Inkubátor" is érinti ezt a témát akkor, amikor a narrációban megemlítem, hogy karikatúraszerű képünk volt az akkori Magyarországról. Az "Inkubátor"-ból úgy tűnt, hogy itt kemény diktatúra van, ahol seki sem boldog, mindenki fél.

Ma már tudom, hogy ez a kép hamis, de hogy mi volt pontosan, azt nem értem.

Valószínüleg a rendszerváltás is ebből a szürke zónából indult ki és valószínüleg a mostani magyar acsarkodás is ennek a következménye. Azt szerettem volna elérni, hogy a néző kimondja, hogy nem ilyen volt, utána pedig feltegye magának a kérdést, hogy akkor milyen volt? A választ azonban nem nekem kell megadni, hanem olyasvalakinek, aki mindezt belülről élte át, valaki aki közel annyi idős mint én, olyan  40 év körüli. Az idősebb generáció már felvetette többször ezt a témát. Például Almási Tamás, aki igazán a legvidámabb barakkban nőtt fel és annak a relatív jólétében indult, ő beszélhetne erről igazán személyesen, hitelesen. Azt gondolom, olyasvalaki tudná ezt megcsinálni, aki a Kádár korszak alatt itt élt, de később esetleg külföldön telepedett le, így rendelkezik azzal a külső-belső nézőponttal, amely nekem is megvolt az "Inkubátor"-ban.

Erre azért van szükség, mert belülről nem láthatjuk magunkat igazán.

Filmhu nyomán

A cikk elérhetősége angolul: http://hungarianreview.com/article/hungarian_americans

A cikk elérhetősge magyarul: http://www.magyarokanagyvilagban.hu/cikkek/toth-klara-amerikas-magyarok